A kékszakállú herceg vára

Leírás

A kékszakállú herceg vára.

A festmény Bartók Béla művének 100. évfordulójára készült. Mérete kb. 55×42 cm. Falemezre készült olajfestékkel és vegyes médiummal. A kép keretezve van. A kép ára kerettel együtt értendő.

 

A kékszakállú herceg vára Bartók Béla egyfelvonásos és egyetlen operája (op. 11, Sz. 48, BB 62), amelynek szövegkönyvét Balázs Béla írta. Balázs 1910-ben írta meg azonos című misztériumjátékát, amelynek történelmi alapja is volt. Kékszakáll – Gilles de Retz, Gilles de Rais vagy Gilles de Laval néven – valóban élt, akit 1440-ben halálra ítéltek Franciaországban.

Alakját többször feldolgozták, jellemét ettől függően többféleképpen is jellemzik az egyes irodalmi művek. Balázs művében – amit Kodálynak is felajánlott megzenésítésre – a Kékszakállú egy magyar népballada hőseként jelenik meg, amit hangsúlyoz Bartók akkoriban feléledt érdeklődése a magyar népzene iránt, valamint az opera elején elhangzó prózai rész, a regös szövege. Az operát Bartók 1911-ben komponálta, de bemutatását előadhatatlanságra hivatkozva elutasították, így csak hét évvel később, 1918-ban volt a premierje a budapesti Operaházban. A vegyes fogadtatást követően az opera csak az 1938-as felújításon ért el átütő sikert. A darabnak két főszereplője van: a Kékszakállú herceg (bariton vagy basszus) és Judit, az új felesége (szoprán vagy mezzoszoprán).

A cselekmény

Az opera a „legendás időkben” játszódik a Kékszakállú várában. Valójában azonban nem valódi környezetben és időpontban történnek az események, hanem egy férfi lelki életének meg nem fogható zárt világában, amelynek rejtelmeibe igyekszik behatolni az azt megismerni akaró szerelmes nő.

Az opera a regös népies ízű prózai prológusa után kezdődik. A Kékszakállú herceg – Judit szüleinek ellenére, vőlegénye is volt már – új feleséget visz a várába. A szövegkönyv a következőként írja le a színpadi helyszínt: Hatalmas, kerek, gótikus csarnok. Balra meredek lépcső vezet egy kis vasajtóhoz. A lépcsőtől jobbra hét nagy ajtó van a falban; négy még szemben, kettő már egészen jobboldalt. Különben sem ablak, se dísz. A csarnok üres, sötét, rideg, sziklabarlanghoz hasonlatos. Mikor a függöny szétválik, teljes sötétség van a színpadon, melyben a regös eltűnik. Hirtelen kinyílik fent a kis vasajtó és a vakító fehér négyszögben megjelenik a Kékszakállú és Judit fekete sziluettje. Kékszakállú: „Megérkeztünk./Íme lássad:/Ez a Kékszakállú vára./Nem tündököl,/mint atyádé./Judit, jössz-e még utánam?” Judit szerelmes, a Kékszakállúról és a váráról szállongó szörnyűséges hírek ellenére is követi férjét: „Megyek, megyek Kékszakállú.”

A várba lépve észrevesz hét lezárt ajtót. Kéri a Kékszakállút, nyissa ki, hogy „Szél bejárjon, nap besüssön”. A Kékszakállú vonakodik, figyelmezteti is Juditot, de ő egyre követeli a kulcsot. A Kékszakállú odaadja az első ajtó kulcsát. (Az ajtó feltárul, vérvörös négyszöget nyitva a falba, mint egy seb. Az ajtó mögül mélyből jövő véres izzás hosszú sugarat vet be a csarnok padlójára.) „Ez a kínzókamra, Judit” – mondja a Kékszakállú. Judit megrendül a vér látványától, de a második ajtó kulcsát is kiköveteli. (Csattan a zár és feltárul a második ajtó. Nyílása sárgás vörös., de szintén sötét és félelmes. A második sugár az első mellé fekszik a padlóra.) Az ajtó mögött a fegyveresház van, tele véres hadi szerszámokkal. Judit kéri a többi kulcsot is, hiába kérleli a Kékszakállú: „Vigyázz, vigyázz miránk, Judit!” A harmadik kulcs a kincseskamrát nyitja. (Judit megfordítja a kulcsot. Meleg, mély érchanggal nyílik az ajtó. A kiömlő aranyfénysáv a többi mellé fekszik a padlón.) Judit az ékszereken is vért lát, miként a korábbi szobákban is: „Vérfolt van az ékszereken!” (Hirtelen a negyedik ajtó felé fordul és gyorsan kinyitja. Az ajtóból virágos ágak csapódnak ki és a falban kékes-zöld négyszög nyílik. A beeső fénysáv a többi mellé fekszik a padlón.) Judit szép virágoskertet lát. „Minden virág neked bókol” – mondja a szerelmes Kékszakállú, ám Judit a rózsákon is vért vesz észre. Kérdéseire a férfi egyre kétségbeesett kéréssel válaszol: „Judit szeress, sohse kérdezz”. (Az ötödik ajtó feltárul. Magas erkély látszik és messzi távlat, és tündöklő özönben ömlik be a fény.) A herceg büszkén mutatja be országát: „Lásd ez az én birodalmam,/Messze néző szép könyöklőm./Ugye, hogy szép nagy ország?”, amire Judit elámulva válaszol: „Szép és nagy a te országod.” A férfi lelkesülten tovább folytatja: „Most már Judit mind a tied./Itt lakik a hajnal, alkony,/Itt lakik nap, hold és csillag,/S lészen neked játszótársad.” Judit azonban itt is baljós árnyat fedez fel: a tájat véres árnyat vető felhő takarja, de azért ki akarja nyittatni a további két ajtót is. A Kékszakállú kétségbeesve hívja szerelemre, de a nő nem tágít, kéri a hatodik kulcsot is. (Judit némán követelően nyújtja érte a kezét. A Kékszakállú átadja a kulcsot. Judit a hatodik ajtóhoz megy. Mikor a kulcs elsőt fordul, zokogó mély sóhajtás búg fel.) A herceg még most is könyörög: „Judit, Judit ne nyissad ki!” – mindhiába. (Judit hirtelen mozdulattal az ajtóhoz lép és kinyitja. A csarnokon mintha árny futna keresztül: valamivel sötétebb lesz.) Az ajtó mögött a könnyek tava van, a bánat és a szomorúság helyszíne. A férfi, felkészülve az újabb kérésre, előre kijelenti: „Az utolsót nem nyitom ki. Nem nyitom ki.” Judit – noha sejti már, mit rejt a hetedik ajtó – mégis, már-már hisztérikusan követeli annak kinyitását. A herceg megtörve adja oda neki az utolsó kulcsot: „Fogjad… Fogjad… Itt a hetedik kulcs./Nyisd ki Judit. Lássad őket./Ott van mind a régi asszony.” (Judit még egy ideig mozdulatlan. Aztán lassan, bizonytalan kézzel átveszi a kulcsot és lassan, ingó lépéssel a hetedik ajtóhoz megy és kinyitja. Mikor a kulcs csattan, halk sóhajtással becsukódik a hatodik és az ötödik ajtó. Jóval sötétebb lesz. Csak a négy szemközti ajtónyílás világítja színes sugaraival a csarnokot. És akkor kinyílik a hetedik ajtó és holdezüst fény vetődik be rajta, hosszú sugárban, megvilágítva Judit arcát és a Kékszakállúét.) (A hetedik ajtóból előjönnek a régi asszonyok. Hárman koronásan, kinccsel rakodtan, glóriásan. Sápadt arccal, büszke járással jönnek egymás mögött és megállnak szemben a Kékszakállúval, aki térdre ereszkedik.) Ezt mondja: „Szépek, szépek, százszor szépek.”, majd sorra elmeséli, hogyan ismerte meg őket: az elsőt hajnalban, a másodikat délben, a harmadikat este lelte. (A Kékszakállú megáll Judit előtt. Hosszan szembenéznek. A negyedik ajtó becsukódik.) „A negyediket éjjel leltem.” Judit ijedten válaszolgat, kérlel, de már nincs visszaút. A Kékszakállú palástot terít a vállára, koronát tesz a fejére, ékszerekkel díszíti. „Szép vagy, szép vagy, százszor szép vagy,/Te voltál a legszebb asszony,/a legszebb asszony!” – mondja. (Hosszan szembenéznek. – Judit lassan meggörnyed a palást alatt és gyémántkoronás fejét lehorgasztva, az ezüst fénysáv mentén bemegy a többi asszony után a hetedik ajtón. Az is becsukódik.) A remélt, vágyott boldogság helyett újra eljött a magány, az örök egyedüllét. A Kékszakállú megrendülten rebegi: „És mindig is éjjel lesz már…/Éjjel… éjjel…”

Forrás: Wikipédia

 

ENGLISH

Castle of the Bluebeard Prince.

The painting was made for the 100th anniversary of Béla Bartók’s work. Size approx. 55×42 cm. Made with oil paint and mixed media on wooden board. The picture is framed. The price of the picture includes the frame.

The Castle of the Bluebeard Prince is a one-act and only opera by Béla Bartók (op. 11, Sz. 48, BB 62), whose text was written by Béla Balázs. Balázs wrote his mystery play of the same name in 1910, which also had a historical basis. Bluebeard – Gilles de Retz, Gilles de Rais or Gilles de Laval – really lived and was sentenced to death in France in 1440.

His figure has been elaborated several times, and his character is characterized in different ways in individual literary works depending on this. In Balázs’ work – which he also offered Kodály to set to music – the Blue Beard appears as the hero of a Hungarian folk ballad, which is emphasized by Bartók’s rekindled interest in Hungarian folk music at the time, as well as the prose part of the opera, the regös. The opera was composed by Bartók in 1911, but its performance was rejected on the grounds that it could not be performed, so it was only premiered seven years later, in 1918, at the Opera House in Budapest. After the mixed reception, the opera only achieved resounding success in the 1938 renovation. The play has two main characters: the Bluebeard Prince (baritone or bass) and Judit, his new wife (soprano or mezzo-soprano).

The plot

The opera takes place in the „legendary times” in the castle of Bluebeard. In reality, however, the events do not take place in a real environment and time, but in the unfathomable closed world of a man’s spiritual life, into whose mysteries the woman in love who wants to know him tries to penetrate.

The opera begins after the folk-flavored prose prologue of the regös. The Bluebeard prince – despite Judit’s parents, he already had a fiancé – brings a new wife to his castle. The text book describes the stage setting as: A huge, round, Gothic hall. A steep staircase to the left leads to a small iron door. To the right of the stairs are seven large doors in the wall; four still opposite, two already far to the right. In any case, neither a window nor an ornament. The hall is empty, dark, harsh, similar to a rock cave. When the curtain parted, there was complete darkness on the stage, in which the voice disappeared. Suddenly, the small iron door above opens and the black silhouette of Bluebeard and Judit appear in the blinding white rectangle. Bluebeard: „We have arrived./Look here:/This is Bluebeard’s castle./It does not shine,/like your father’s./Judit, are you still coming after me?” Judit is in love, and despite the terrible news about Bluebeard and his castle, she follows her husband: „I’m going, I’m going Bluebeard.”

Entering the castle, you will notice seven locked doors. The Bluebeard Road asks, open it to „Let the wind come in, let the sun shine in”. Bluebeard is reluctant, even warns Judit, but she keeps demanding the key. Bluebeard gives you the key to the first door. (The door opens, opening a blood-red rectangle into the wall like a wound. A bloody glow from deep behind the door casts a long beam onto the floor of the hall.) „This is the torture chamber, Judit,” says Bluebeard. Judit is shaken by the sight of blood, but also demands the key to the second door. (The lock clicks and the second door is revealed. Its opening is yellowish red. but also dark and scary. The second ray lies on the floor next to the first.) Behind the door is the armory, full of bloody tools of war. Judit asks for the other keys as well, but Bluebeard pleads in vain: „Take care, take care of us, Judit!” The third key opens the treasure room. (Judit turns the key. The door opens with a warm, deep metallic sound. The spilling band of golden light lies on the floor next to the others.) Judit also sees blood on the jewelry, as in the previous rooms: „There is blood on the jewelry!” (He suddenly turns to the fourth door and quickly opens it. Flowery branches fall out of the door and a bluish-green rectangle opens in the wall. The incident light band lies on the floor next to the others.) Judit sees a beautiful flower garden. „Every flower compliments you,” says the enamored Bluebeard, but Judit also notices blood on the roses. The man answers her questions with an increasingly desperate plea: „Love Judith, never ask.” (The fifth door opens. A high balcony is visible and a distant horizon, and the light pours in in a brilliant flood.) The prince proudly presents his country: “See this is my kingdom,/My beautiful elbow looking far./Isn’t it a beautiful big country? ”, to which Judit replies in amazement: “Your country is beautiful and big.” The man enthusiastically continues: „Now Judit is all yours./Here lives the dawn, dusk,/Here lives the sun, moon and stars,/And you will have a playmate.” However, Judit discovers an ominous shadow here as well: the landscape is covered by a cloud casting a bloody shadow, but she still wants to open the other two doors. Bluebeard desperately calls her for love, but she doesn’t budge, asking for the sixth key as well. (Judith holds out her hand in silent demand. The Bluebeard hands over the key. Judit goes to the sixth door. When the key turns for the first time, a sobbing deep sigh is heard.) The prince is still begging:

„Judit, Judit, don’t open it!” – in vain. (Judit makes a sudden move to the door and opens it. A shadow seems to run through the hall: it becomes slightly darker.) Behind the door is the lake of tears, a place of sorrow and sadness. The man, prepared for another request, declares in advance: „I will not open the last one. I won’t open it.” Even though Judit already knows what the seventh door hides, she almost hysterically demands that it be opened. The prince breaks and gives her the last key: „Take it… Take it… Here is the seventh key./Open Judit. See them./There’s all the old woman.” (Judit is motionless for a while longer. Then she takes the key with a slow, unsteady hand and slowly, with unsteady steps, goes to the seventh door and opens it. When the key clicks, the sixth and fifth doors close with a soft sigh. It becomes much darker. Only the four opposite the doorway illuminates the hall with its colorful rays. And then the seventh door opens and a long ray of moonlight shines on it, illuminating Judith’s face and Bluebeard’s.) (From the seventh door the old women come out. Three crowned, laden with treasures, glorious. With pale faces. , they come with a proud gait behind each other and stop opposite Bluebeard, who drops to his knees.) He says: „They are beautiful, beautiful, a hundred times more beautiful.”, and then he tells one by one how he met them: the first at dawn, the second at noon, the third at night found it. (Bluebeard stops in front of Judit. They face each other for a long time. The fourth door closes.) „I found the fourth at night.” Judit replies scared, please, but there is no turning back. Bluebeard drapes a cloak over his shoulders, puts a crown on his head, and decorates it with jewels. „You are beautiful, you are beautiful, you are a hundred times more beautiful,/You were the most beautiful woman,/the most beautiful woman!” – says. (They face each other for a long time. – Judit slowly bends under her cloak and hangs her diamond-crowned head, follows the other women through the seventh door along the silver light strip. It also closes.) Instead of the hoped for, longed for happiness, loneliness, eternal aloneness has come again. Bluebeard trembles: „And it will always be night…/Night… night…”

Source: Wikipedia